Az Ember és a Vadon

2012.05.09. 11:17

(a novellát Sz. B., és a közös ökörségek ihlették) 

Az Ember üveges tekintettel meredt a monitorra. Csak a teste volt itt, a lelke messze járt. Végtelen pusztákon égette tarkóját a nap, és hűvös szurdikokban didergett a teste. Észre sem vette, hogy főnöke, Ágoston már fél perce mellette áll.
- Az Isten verje meg, nem azért fizetem, hogy a csango.ro -t nézegesse! -rivallt rá hirtelen. Az Ember egy pillanatra összerezzent, részben a meglepettségtől, másrészt mert bántotta fülét a harsány istenkáromlás. Bezárta a böngészőt, és visszatért a grafikonok és diagramok erdejéhez. Gondolatait azonban nem tudta megbéklyózni, vadul csapongtak tovább. Még 3 óra a munkaidő végéig, utána 2 nap a hétvégéig, utána pedig nagyjából 8 hét a szabadságig, és utána...
Beleborzongott a gondolatba. Szinte érezte a széna száraz illatát, a vadvirágok bódító aromáját, a tehéntrágya csípős szagát. Hallotta a patak fecsegő csobogását, a tárogató játékos dallamát, talpa alatt érezte a zsíros, fekete földet, szívét átjárta a Földanyával való meghitt eggyéválás.
De a valóság ismét visszarántotta. Még 2,5 óra a munkából, 2 nap a hétvégéig, és 8 hét az indulásig... Összeszorította a fogát, és gépelni kezdett.
Munka után sörözés kollegákkal. Csak kollegák, nem barátok. Az Ember úgy érezte, képtelen komoly beszélgetést folytatni olyanokkal, akinek még sosem törte véresre a kezét a kasza. Felületes csevegések, drága sörök, mérges cigarettafüst, és a bűzös, bűzös városi levegő. 
Sokáig nem hajtotta álomra a fejét. Csak nézte a csillagokat, de aztán azt is megunta. Mennyivel, mennyivel mások a csillagok Ott. A Vadonban. Ahol az ember hallani véli a Teremtő suttogását, ahol távol van mindentől ami romlott, ami mocskos, ami... emberi.
Hajnalban kelt, megszokta már. Magában mormogta mantráját: még egy nap hétvégéig, és 8 hét az indulásig... De egyszercsak úgy érezte, képtelen erre. Képtelen lejátszani az ezredik CS-partit, képtelen beleharapni az ezredik vacak pizzába, képtelen arra, hogy buta és könnyen kapható lányoknak tegye a szépet, hogy egy steril irodában töltse a napját, csak azért, mert a társadalom azt kívánta tőle. Gyorsan döntött, előkapta tárcáját, majd gyufát gyújtott. A nála lévő 8500 forint hamar lángra lobbant, a személyi igazolvány kártyája lassan olvadva csöpögött le. Egy percig sem sajnálta. Egy óra múlva már a külvárosban stoppolt, egy nappal később pedig már a Tolvajos-tetőről nézve látta kibukkanni a napot a Kárpátok felett. Semmi nem volt nála. Szinte semmi. Egy bicska, egy furulya, egy kevés szalonna, a Szentírás. És a lelke. A lelke, amely megszabadult minden földi bilincsétől, és végre boldog volt, és szabad. Az Ember lassan besétált a Vadonba, és soha többé nem tért vissza.

A bejegyzés trackback címe:

https://rnrszakosztaly.blog.hu/api/trackback/id/tr34498017

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kiflee 2012.05.09. 14:21:10

zseniális írás, mely a belsősöknek egyben hatalmas poén is! még egy idézetet idetennék a végére, (ilyenek fogalmazódhattak meg az Emberben a vadonban):
„Az élet legnagyobb értékeit, nyereségeit becsüljük meg a legkevésbé. Néha már szinte kétségbe vonjuk létezésüket. Könnyen megfeledkezünk róluk. Pedig ez a legmagasabb valóság… Napjaim igazi aratása olyan megfoghatatlan, mint a hajnal vagy az alkony színei. Olyan, mint egy maréknyi csillagpor, egy darabka szivárvány, amit sikerült elkapnom.”

Jamal_Fraser 2012.05.09. 16:05:41

vááááááá

-nem jönnek a csajok!
-dehát van barátnőd!
-böfhöh...

Noked-Lee 2012.05.09. 21:01:51

bizony, róka a csángó coelho!
süti beállítások módosítása