A drága piros vér
2012.04.20. 13:21
Remek írásra akadtam a Komáromi Lapok egyik 1918-as számában. A szerző az elzászi kérdést, a világháború céljait, a szövetségi hűséget boncolgatja. Kissé ugyan propagandisztikus a mellékíze, de a kor gondolkodását jól szemlélteti.
A drága piros vér
- ugy látszik – már csak Elzász-Lotharingiáért ömlik.
Másfélezer év óta törik magukat utána a germánok és franciák. Utoljára negyvennyolc évvel ezelőtt – véres háború árán – ujra németek birtokába jutott.
Azóta nem mult el nap, hogy rá ne gondoltak volna a franciák. Nem mult el év, hogy a visszafoglalás vágya és akarata ne zaklatta volna a szívüket.
Költők dalában, iskoláskönyvekben, kamarai szószéken, művész ihletében, hadsereg szervezésében, templomi imádságban, ünnepi áhitatban, örömben és balsorsban ott volt a reváns eszméje.
A párisi Straszburg-szoborra ennek a jegyében kötöttek gyászfátyolt a franciák s ennek jegyében zarándokolnak oda tüntető menetben minden év julius hó tizennegyedikén.
Az elzászi kérdés teremtette meg a Boulanger-botrányt, a Dreyfus-pört az Agadir válságot, az elzászi franciák irredenta forrongását.
Emiatt nem mehetett Vilmos császár francia földre s nem mentek francia politikusok, írók, művészek – kevesek kivételével – Németország földjére. Emiatt van félelmetes, áthidalhatatlan szakadék Európa két nagy nemes nemzete között, akiket a közös hivatás, az emberiség és civilizáció egymásra utalnak.
Elzászért szövetkezett a szabad francia köztársaság a népeket elnyomó cári uralommal. Elzászért békült meg halálos ellenével, az orleánsi szüz gyilkosával, Napoleon porkolábjával, a francia gyarmatpolitika megrontójával: a gyűlölt és rettegett brit birodalommal.
És nem Szerbiáért, nem Oroszországért, nem a népek szabadságáért szállt a világháború véres sodrába Franciaország, hanem egyedül Elzász-Lotharingiáért. És a világ békéjének is csak azért áll még utjában a franciák hazája, mert egyetlen és igazi hadicélját, Elzász-Lotharingiát vissza nem szerezhette.
De vajjon a kicsi Elzászért, a világbéke egyetlen és utolsó akadályáért kell-e, szabad e nekünk magyaroknak is tovább hullatnunk vérünket?
Hát igen: szabad és kell, sőt erkölcsi kötelesség. Ránk nézve nincsen külön elzászi kérdés, ahogy Németországra nézve nem lehetett külön kárpáti kérdés és erdélyi kérdés.
A nemzeti birtokállomány védelme kölcsönös kötelesség egymással szemben. Akár egy négyszögméterről, akár egy egész országról van szó. Akár a háború első órájában, akár ma, a világtragédia utolsó felvonásában.
A szövetségi hűség nyilvánvaló megszegése lenne, ha másképp gondolkoznánk, ha másként cselekednénk. E tekintetben maga koronás királyunk jár elől jó példával, aki Vilmos császárhoz intézett táviratában a szövetségi hűséget szentnek és sérthetetlennek jelentette ki.
A mint hogy szent és sérthetetlen is, mert hűséget a magyar nemzet még soha meg nem szegett s most sem fog megszegni.
(Komáromi Lapok, 1918. április 13.)
Szerző: Kiflee
4 komment
Címkék: történelem első világháború elzász lotharingia komáromi lapok magyar hűség béketárgyalás 1918 euch wer´n wir laufen lehren
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Noked-Lee 2012.04.20. 22:32:41
a második alaknál kik amúgy az elszaladó alakok? mert nem mindet tudtam elolvasni.
gabesz7004 2012.05.01. 18:39:56
Kiflee 2012.05.01. 23:34:25