Egy kis irodalom

2013.11.22. 07:32

Amíg sértődött konyhaszökevények ostromolják blogunkat, nyugtassuk lelkünket egy speciálisan Férfiak számára kitalált terápiával; egy kis szépirodalommal. Karinthy Frigyes Ballada a néma férfiakról című novellája úgyis pont idevág:


A hajó kissé ferdén oldalt fordulva, egy hegy oldalában fekszik, úgy, ahogy megérkezett. Jobb oldala, a visszahajtott kéményekkel, nekidőlt a hegynek, fedélzetéről ledőltek a padok. Esteledző, zöldes derengés árad szerte. A parancsnoki híd közelében, az egész felső fedélzeten egyetlen ember maradt csak, a parancsnok. Kék ruhájánál fogva beleakadt a korlátba, és most előretámasztott testtel kifelé meredt, arca kevéssé lehajtva, mintha a talajt kémlelné. Nyitott, kék szemei előrenéznek a derengésbe.
Dombos, sárgásbarna síkság terül el előtte, a láthatár szélén szaggatott, fantasztikus hegyek violáznak, a középső hegy ormáról kavargó tajtékörvény kígyózik a zöld magasságba, pöfögve löki ki magából a tajtékot. Jobbra olivzöld korallerdő sötétlik a sziklák alatt, alatta nyugalmas ezüstös lap: a higanytó. Az a lejtő, ahol a hajó megállt, szelíd eséssel egy sötét meder felé lapul el, abból már semmi se látszik, csak néha villan fel benne valami cikázó, vörös fény. A parancsnok tekintete mintha e mélység felé fúródott volna, mintha az utat keresné, melyen haladniok kell tovább, ha itt se nyugodott meg végleg ama sebzett óriás, akit az ő kezére bíztak. Jobb keze könnyedén pihen egyik zsebében, mintha távcső után kotorászna. Háta mögött, az ötödik kémény tetejéről hosszú tarajos kígyó mászott kifelé, és lomhán végignyúlt a kürtő falán. A villódzó vízben cikáznak a halak és medúzák: bizonytalan körvonalú tömegek gombolyognak távolabb, szétnyúlnak, összehúzódnak, buta fejjel nekilódulnak a víznek, és feketén tűnnek el valahol, valami bíborló sötétségben. A hajó rengő spongyahegynek farolt neki, és ebből a spongyából ezer meg ezer halvány fényesség szökött ki, apró kék lángocskák, a sötétség beálltával ezek mind fényesebbek lesznek, mint a csillagok. Mindez örökös némaságban. Egy tátogó félszegúszó nekilódul az ablakoknak, megáll, és kerek szemei kidüllednek. Egy csomó férfi áll az ablakok közé gyömöszölve, szájukat az ablakra tapasztják. Néhány katona közöttük, uniformisban. Az alsó fedélzeten is, egy sarokban, csomóba állnak a férfiak: szorosan, egymás mellett, mintha valamin tanácskoznának. De mozdulatlanok és némák. Néha meggondoltan, lágyan egy-egy kar emelkedik, amint a medúza átszeli a szoba zöldjét. Többen átölelik egymást. A norvég író egy csoport fölött lebeg, fejét befúrta a tető sarkában, arcán kérlelhetetlen szigor és határozottság. Szemeit keményen lehunyta. Egy matróz fejére támaszkodik. Keresztbe font karokkal egy elegáns, szakállas férfi mosolyog; fogai kilátszanak. Ajkán még ott vannak szinte a szavak: “Uraim, ne tolakodjunk. Engedjék az asszonyokat, az asszonyok mehetnek!” Más arcokon vad düh és tajték. Egy-egy buborék tolakszik néha még a sápadt ajkak közé, kigömbölyödik és száll. Aztán csönd. A halak némán tátognak és kígyóznak a szobákon keresztül. Éjfélben elsötétül a sárga fény, s valami vöröses sugárzás ködlik fel ama mélységből. Ezek a világító algák. Az öt néma kémény hosszában egy-egy vörös csík vibrál végig, a korallerdő sötéten vörösödik el, most a higanytó is, és vöröslő alakok mászkálnak a partján. A parancsnok jobb keze még mindig zsebében, balja kissé lejjebb csúszott a kormánykerék küllői között. Szemeiben két vörös pont gyulladt ki. Éjfélben muzsikaszó hallatszik, s a libegve alvó halak összerándulnak.
Harmadik éjszakája már, hogy a víz idehozta ezt a zenét: mindig gyengébben hangzik, de még kivehető lágy dallam, egy keringő melódiája. Hegedű és zongora kavarta össze a hangok olaját, úszik a vizek felett, s idáig szivárog. Messze, fönt a magasban, a zöld harang felett, úszik egy hajó, úszik és távolodik, és húzza maga után a hanguszályt. A hang nekilibben az ablaknak, és besiklik a fedélzet alá. Egy halk hullám verődik a fülekbe, s a nyelvek alá tolakszik, hogy felemelje a nyelveket. De némák maradnak. És a hullám beszél, s fültől fülig szalad.

Sorrento… Sorrento…

Halljátok, néma férfiak… Sorrento felé megyünk a kék levegőben, Sorrentóban virulnak a narancsok. Nincs semmi veszély… a bárkák szelíden siklottak el az örvény mögött, és az asszonyok hamar magukhoz tértek.

Sorrento… Sorrento…

Egy kicsit megijedtünk, mikor a vészharang kivert csipkés ágyunkból, s hófehér ingecskékben szaladgáltunk a félrelibbent fedélzeten… Egy kicsit megijedtünk, mert éjszaka volt, és sós a vízszag… és nedves lett a cipőcske…

Sorrento… Sorrento…

Egy kicsit megijedtünk, és szepegtünk is… De ti nem sokáig hagytatok szepegni, ti kedves, néma férfiak… ó, mi mindenkor megbíztunk a ti nemes szívetekben… “Az asszonyok a mentőcsónakba!” – hangzott a parancsnok szava, és maradtatok, mosolyogtatok, amint lassan tűnt el a lámpasor, egyik a másik után… Részeg és mámoros mosoly ült néma ajkatokon… bizonyosan tetszettünk nektek ingecskékben, a borzoló hajnali levegőben… Ugye, szépek voltunk?

Sorrento… Sorrento…

Csak egy pillanatig voltunk megijedve… Csak egy pillanatig hittük, ó, nemes és néma férfiak, hogy most aztán nem használ a csipkés ingecske és púderes arcocska… hogy most aztán kiderül, milyen rongy és szemét gyámoltalan kis mosolyunk és ravasz kis harisnyánk és ravasz kis szerelmünk, a ti végtelen szerelmetekhez képest… hogy most aztán nincs bók és gyöngédség, és úgy löktök vissza a vízbe minket, mint a haszontalan és sivalkodó kis macskákat… Mert mi így tennénk veletek, ha erősebbek volnánk… és így teszünk veletek ott, ahol erősebbek vagyunk, titokban… Csak egy pillanatig voltunk megijedve…

Sorrento… Sorrento…

Aztán jött a vezényszó: “Asszonyok a mentőcsónakba!” Ó, mi mindig bíztunk a ti lovagiasságotokban, néma férfiak… hiszen tudjuk, hogy ti még emlékeztek a tizennyolcadik századra, amire mi már alig emlékszünk… és mi ismerjük a ti csinos szonettjeiteket, és mi mosolyogva fogadjuk el a helyet, ha felálltok a kocsiban, hogy leülhessünk… Azt egy percig nem hittük, hogy az élet kocsijából is kiszálltok, hogy mi leülhessünk… hogy eddig terjed…

Sorrento… Sorrento…

Ó, köszönjük a gáláns ajándékot, néma férfiak… Oly szép az élet! Most megyünk Sorrentóba, ahol narancsfák virulnak és szenvedélyes olasz fiúk… Oly szép az élet… De mi mindig szívesen emlékezni fogunk rátok, néma férfiak, amiért oly kedvesek voltatok… nem felejtjük el, milyen nemesen adtátok oda, ami a tiétek volt… és hogy nektek köszönhetjük a forró, kék életet itt, és Sorrento narancsfáit és a szép olasz fiúkat… Messieurs! Uraink! Néma férfiak! Egy könnyet ejtünk el értetek szép szemeinkből: ugye, örültök ennek? Odalent, a mélyen… De milyen mélyen lehettek most… Mi kihajolunk a bárkából, és keresünk titeket a víz alatt, de a vízlap gáláns és enyelgő, és csak a mi arcunk veri vissza… Halljátok?

Sorrento… Sorrento…

Így imbolyog a hullám egyik férfiról a másikig, s nyelvüket emelgeti, de ők nem felelnek. Éjfélben fokozódik a vörös fény. A parancsnok feje figyelmesebben lendül előre, s keze görcsösen ráfeszül a kormánykerékre. Néhány férfi odalent a hajófenéken mozgolódni kezd: püffedt arccal emelkednek, s libegve szállanak feljebb. A felfelé fordított szemgolyók rimánkodva keresik a magasságot, karjuk könyörögve nyúlik ki. De a parancsnok kemény tekintete visszainti a nyugtalankodókat: “Maradjatok csak!” Maradjatok és bízzatok meg bennem, ki idáig vezényeltem a ti hajótokat, a néma férfiak hajóját. Azok a tengerek odafönt nagyon könnyűek és libegők voltak, mi bátran és szótlanul keresünk szilárdabb talajt a mélyben. Nem tetszik nektek ez a sűrűbb elem? Nem tetszik nektek ez az új fény s e rejtelmes lények, egy új élet hirdetői? Itt a mi helyünk, a mozdulatlan mélységekben, s a halálban, melynek felszíne alá nem mehetünk velük, csak némán és egyedül, mi, kik odafönt gondoltunk rá, hogy mi lehet mögötte, s mit kaphatunk cserébe az ő életükért. Ide csak nélkülök jöhettünk, csak nélkülök, és csak mi s az a muzsika, melynek szavára nincs mit felelnünk, s melynek dallamát itt érthetjük csak meg igazában, mint azok, kik szavakat adtak ennek a zenének.
Maradjatok csak.


A bejegyzés trackback címe:

https://rnrszakosztaly.blog.hu/api/trackback/id/tr545648850

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kiflee 2013.11.23. 13:46:18

csak most olvastam, gyönyörű.

Jamal_Fraser 2013.11.23. 20:09:49

először olvastam, de úgy érzem, még fogom.

Jamal_Fraser 2013.11.24. 09:24:34

Mellesleg ezekhez az értelmiségi posztokhoz miért nem jönnek kritikus nők okoskodni, hogy nem így van, Kartinthy csak egy nőgyűlölő, komplexusos provokátor? Soha nem fogom őket megérteni. Illetve értem, mi ennek az oka, csak szomorú lenne leírni.

don Fefinho · http://bunkonyilas.blog.hu/ 2013.11.24. 12:27:50

@Jamal_Fraser:

Karinthy csak egy nőgyűlölő, komplexusos provokátor. Tessék.