Szokatlanul békülékeny gondolatok így április 9-én
2018.04.09. 11:09
Az első választás, amire emlékszem, az 1998-as volt. Nem egészen tíz évesen túlzottan nem kötött le a dolog, de az azért megvan, hogy szüleim előtte videókazettára vette a Horn-Orbán vitát, utána meg örültek. Másnap a az akkori országos cimborámnak, a Janónak mondtam is, hogy nyertek a jók a választáson. Ő azt mondta, szüleitől úgy hallotta, hogy a rosszak nyertek. Ezen nevettünk egyet, barátságunkat nem ez, hanem egy szépszemű szeplős osztálytársunk iránti közös rajongás hidegítette el valamivel később.
2002-ben ezzel szemben már aktívan követtem a dolgokat. Éppen kirügyezett bennem a nemzeti érzés, melyben erdélyi gyökereimnek alighanem erős szerepe volt. Persze egy 14 éves srác mindig feketében és fehérben látja a dolgokat. Orbán Viktor tűnt az egyetlennek, aki számára jelentenek valamit az ilyesmi dolgok. A két forduló között anyukámmal és nővéremmel én is ott voltam a Kossuth téren. Lobogtak a zászlók, mosolyogtak az emberek. Mindenki hozzon magával még egy embert – hangzott az utasítás. Meg is győztük dédimamámat, hogy legalább a második fordulóra menjen el, mert sorsdöntő a választás. Persze melyik nem az, kérdezhetnénk.
De hiába volt minden. A választást az a Medgyessy nyerte meg, aki a saját nyelvét se tudta kontrollálni, nem értettem, hogy történhetett. Hallottuk innen-onnan a híreket láncszavazásról meg a szavazatszámlálók trükkjeiről, szóval úgy voltunk vele: ami történt, nem fedi a valóságot. Bármit mutassanak a számok, nem ez a közhangulat. A haza nem lehet ellenzékben.
A következő négy év a maga módján szép volt. A kormány mindig szolgáltatott alapot a gúnyra, könnyű volt fideszes kamasznak lenni. A polgári körös találkozókon büszkén feszítettem a Nagy-Magyarországos pólómban, mert naiv módon tényleg azt hittem, majd Orbán Viktor csatolja vissza Erdélyt hozzánk. Emlékszem, milyen kínos, doh- és molyirtó szaga volt már az MSZP-nek. 30 év alatt a kutya nem szavazott a kivénhedt párttitkárokra. Lelkesen faltam Bencsik András sorait a Demokratában, és persze a választás előtt ragasztottam a plakátokat, meg próbáltam úgy bedobni a szórólapokat, hogy az a rohadék rottweiler még pont ne érje el a kezemet. Persze megint mentünk a Kossuth-térre (saját költségen), kacagtunk a szocikon, akik ingyen buszoztatják a nyugdíjasokat, és azon sápítoznak, hogy Orbán Viktor hívja vissza az embereit az utcáról. Meg hogy a politizálás nem az utcára való. Majd megvesztem, hogy nem szavazhattam, három hónap híja volt, de nem töltöttem még a 18-at. És jött a 2006-os választás, és a pofon. Ezt már nem tudtuk teljesen a megvásárolt cigány szavazatokra, meg balliberális médiakontrollra fogni. Nem értettem, mi kell még az embereknek, hogy meglássák, ami az orruk előtt van. Úgy éreztem, hogy Gyurcsány örökre a nyakunkon maradt.
Aztán jött az őszödi beszéd, meg a 2008-as gazdasági válság, és az egész verhetetlen MSZP-s szisztéma úgy omlott össze, mint a kártyavár. Zakatoló szívvel néztem a lángba boruló autókat a tévében, remegő hanggal kértem szót a pécsi főtéren, hogy Gyurcsány ellen szólaljak fel, és zsibbadó ujjakkal vártam, hogy legkésőbb 2010-ben végre, de most már tényleg végre bukjon ez a rendszer. 2010-ben majdnem négy órát álltam sorba az átjelentkezés miatt, de nem bántam. A hangulat jó volt, csupa fiatal, lerítt róluk, hogy senki nem azért jött, hogy a regnáló kormányra szavazzon. Életem első aktív szavazása, úgy éreztem, az már nem is elég nagy pofon, ha a Fideszre nyomok, kapott hát két ikszet a Jobbik. Persze világos volt, hogy a Fidesz fog nyerni, nem is bántam. Sipákoljanak csak a balosok, hogy jön a diktatúra, a rendszerváltás óta nem csinálnak mást, ki veszi ezt még komolyan?
Aztán a következő négy év valahogy mégsem sikerült annyira jól, mint gondoltam. Akkor még nem is demokrácia leépítése szúrta a szemem, hanem az egyre primitívebb kommunikáció. Rezsi, rezsi, rezsi. Pokorni, Navracsics szépen eltűnt, Németh Szilárd, Mészáros Lőrinc jött. Jöttek a látszatnemzeti intézkedések, és az arrogáns, pökhendi megnyilvánulások. Kétharmad, ennyi volt a válasz mindenre. De hát a balos ellenzék még mindig annyira béna kacsa volt, hogy nem lehetett komolyan venni. Úgy éreztem, nagyon tétje nincs a 2014-es választásnak. Megint nyomtam kettőt a Jobbikra. Félig megszokásból, félig meg azért, mert hát kire szavazzak? Fehérváron söröztünk, és megvontuk a vállunkat, megvan az újabb kétharmad, na és.
Az újabb négy év viszont már egészen tragikusra sikeredett. A hatalom gyakorlása minden szintet alulmúlt. A média felzabálása és lezüllesztése. Soros megölte volna az anyját, meghalt Hadházy áldozata, Ripost meg Lokál, mi maradt a polgári Magyarországból? Burjánzó korrupció, gátlástalan gazdagodás a jobboldali elit megteremtésének kódszava alatt, mi maradt a polgári Magyarországból? Erzsébet utalvánnyal felvásárolt nyugdíjasok, összeszerelő-üzemmé degradált munkaerőpiac, mi maradt a polgári Magyarországból? Így jutottunk el 2018-ra. Láttam, mennyire kínos, doh- és molyirtó szaga van a Fideszneknek. 30 év alatt a kutya nem szavazott a kivénhedt párttitkárokra. Röhögtünk rajtuk, hogy ingyen buszoztatják a nyugdíjasokat, és panaszkodnak az utcára vitt politizálás miatt. Biztosan láttam, hogyan üt vissza az egybites propaganda, már láttam a pánikot az elvtársak szemében, ahogy a választás napján a térképen csak egy-két narancssárga folt éktelenkedik. Láttam a fiatalokat, akik újra kezükbe veszik az irányítást, láttam Bayer Zsolt tekintetét, aki fejében végigpörgeti a kártyaadósságait, és hogy miképp fogja ezeket kifizetni.
És aztán jöttek az eredmények, és jött a pofon. Ezt már nem tudom teljesen a megvásárolt cigány szavazatokra, meg fideszes médiakontrollra fogni. Nem értem, mi kell még az embereknek, hogy meglássák, ami az orruk előtt van. És igen, kicsit úgy érzem, hogy Orbán örökre a nyakunkon marad.
Persze egyszer bukni fog. Előrehozott választással, vagy 2022-ben, vagy 2034-ben, de valamikor bukni fog. Lesz mit takarítani utána. De legtöbbet a fejekben kell tisztítani. Véget kell vetni a régi gyakorlatoknak. Talán nagy lesz a kísértés, hogy a majdani győztes párt médiahátországot építsen ki, csak azért, hogy ne jöjjön a Viktor. Talán szólnak majd amellett is érvek, hogy a választási rendszert a kormánypártra kedvezően kéne kiszabni, biztos, ami biztos. Mások azt mondják majd, némi plusz juttatást kéne nyomni a nyugdíjasoknak, mert azt senki se akarhatja, hogy visszajöjjön a Viktor. Nem szép, de szükséges. De ezeket el kell felejteni. Nem minden eszköz szentesíti a célt. Persze az átlag választópolgár kettőig nem tud elszámolni, de valahogy mégis velük kell élnünk ezentúl is, nem tarthatjuk őket örökké ellenségnek. Amikor majd bukik Orbán, akkor is meg kell találni a közös nevezőt. Ne zárkózzunk be. Beszélgessünk. Az egyik ilyen nemzeti közös nevezőnktől, Széchenyitől idézve:
„Előttem tehát semmi egyéb czél nincs, egyedül csak hazánk virágzása s előmenetele; s […] azt csak párbeszédek által hiszem eszközölhetőnek.”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
petiasün 2018.04.09. 18:57:42
don Fefinho · http://bunkonyilas.blog.hu/ 2018.05.05. 08:08:15
Most a 3% és a defláció közötti pénzromlásra árstabilitás mellett kétszámjegyű béremelések jutnak, a tüntetőknek meg a haja szála se görbül.
Értem a párhuzamot, de picit azért sántít. Mindettől függetlenül puszi mindenkinek a pocakjára. :)