A Waffen-SS, mint karitatív szervezet
2010.05.23. 23:08
Aki szokta olvasgatni a blogot, az bizonyára tudja, hogy néhanapján nem csak agymenéseket írok, hanem néhanapján olvasmányaimból kiemelek néhány szemelvényt, amit érdekesnek, különösnek, viccesnek tartok. És igen, ezek elég gyakran kapcsolódnak a II. világháborúhoz. Nincs ez másként most sem, manapság ugyanis a budin Gordon Williamson könyvét olvasgattam, amiben Waffen-SS (most kell belépni!) katonák visszamlékezéseit jegyzi le. Ezekből idéznék (jó)párat.:
Erwin Bartmann (1. SS-páncéloshadosztály)
A veszteségeink gyorsan nőttek, ezért minden emberre szükség volt. A tüzérségi támadás után következett az ellenség gyalogsági rohama. A lőszer kifogyófélben volt, ezért minden lövést meg kellett fontolnunk. Aztán a szuronyainkat készenlétben tartva vártunk. Hirtelen megjelentek a szovjetek, de a kezüket a magasba emelték, és azt kiabálták felénk, hogy ne lőjünk. Elegük volt. […] Azt hiszem, azon a napon mindkét oldalon boldogok voltunk, hogy sikerült túlélnünk a harcokat.
Jan Munk (5. SS-páncéloshadosztály)
Az ukrajnai lakosság szerintem nagyon kedves volt, és nem vettük észre, hogy gyűlöltek volna bennünket. Gyakran megosztottuk az élelmiszert velük: cserébe tojást, sült krumplit és uborkát kaptunk. Mindez megengedett volt, de az orosz nőkkel bármilyen szexuális kapcsolatot szigorúan tiltottak. Ezt nem volt túl nehéz betartani, mivel egyetlen vonzó külsejű nőt sem láttam. [Naja, a német nők biztos szebbek]
Az indulásra szólító parancs 1943. július 11.-én érkezett. Kora este indultunk útnak, éjszaka utaztunk. Másnap az egész napot átaludtuk. Mindennap másképp mutatkoztunk, melynek az volt a célja, hogy az ellenséget megtévesszük: az első nap az összes fegyverünket megmutattuk, másnap elrejtettünk mindent. Aztán mindenki ingujjban ült az utazás alatt, a következő napon zubbonyban, majd terepruhát öltöttünk magunkra. A kocsikon még az alakulat jelét is találomra váltogattuk. Az orosz partizánok biztosan beleőrültek, mikor tisztázni akarták, melyik alakulatot látták.
1943. november 2-án éreztük, hogy valami történni fog, mert énekelni és zajongani hallottuk az ellenséget. Magyarán szólva megkapták a vodkaadagjukat, ami a támadás előtt öntött beléjük bátorságot. Este 6 óra körül hírt kaptunk a támadás előkészületeiről. Akkoriban egy osztag parancsnoka voltam. Kiküldtem a katonáimat a bunkerből, és elfoglaltuk állásainkat a lövészárkokban. Mindenki kiment kivéve egy román katonát. Valaki összekeverte, és elvette az acélsisakját (ami pedig ott maradt, kicsi volt a fejére). Ott akart maradni, és őrizni a bunkert. Elmondtam neki, mi a véleményem a dologról, és odaadtam a saját sisakomat.
A német ellentámadás alatt és után sok orosz hadifoglyot ejtettünk. Arra használtuk őket, hogy a lőszerkészletet vigyék, illetve ez alkalommal a hordágyakat is ők cipelték. Ahhoz, hogy eljussunk a kötözőállomáshoz, át kellett haladnunk egy kopár, sík mezőn. Az oroszok tüzérségi lövedékeket irányítottak erre a területre. Minden egyes alkalommal, amikor egy lövedék becsapódott, a két orosz, akik a hordágyon cipeltek engem, egyszerűen ledobtak, és fedezéket kerestek. […] Szóltam a lábamnál igyekvő orosz hadifogolynak, hogy ha még egyszer zökkenni fog a hordágy, lelövöm. Még kétszer kellett rászólnom az út során. […] Végül elővettem a pisztolyomat, és a feje fölé lőttem. Ezután minden rendben ment.
Véleményem szerint az orosz katonákra úgy tekintettek vezetőik, mint marhákra a mészárszéken. Állandóan támadniuk kellett, mindegy, mekkora veszteségek árán. Mondok erre egy példát. Egyszer valamelyik erdőben harcoltunk. Láttuk az oroszokat a harckocsi-elhárító löveggel előbújni a fák közül. […] Mikor tüzelni akartak, lelőttük őket. Kisvártatva újabb csoport jelent meg. Egyáltalán nem lehetett sürgős nekik, mivel úgy mozogtak, mintha vasárnapi sétán lettek volna. odamentek az ágyúkhoz. Mi pedig ugyanazt csináltuk, mint korábban. Még egy csoport jött, őket is lelőttük, mielőtt elmenekülhettek volna. az ilyen hozzáállást mi egyszerűen képtelenek voltunk megérteni. Olyan volt, mintha szántszándékkal álltak volna a puskáink elé.
Hála Istennek nem hagyott el a szerencsénk, és [1945.] április 4.-én összetalálkoztunk egy SS-Standertenführerrel, aki tudott velünk kezdeni valamit. Himmler aláírásával ellátott okmányai akkora hatalmat adtak a kezébe, hogy bármit megtehetett. A következő két hét során utunkba akadt egységektől mindenféle katonai eszközt elkoboztunk, melyeket különböző tanyákon rejtettünk el, hogy a későbbiekben a Wehrwolf egységek (olyan gerillacsoportok, akik a háború befejezése után is folytatták a harcokat) fel tudják használni.
Ewald Krassmann (9. SS-páncéloshadosztály)
Egyszer egy fogságba esett kanadai pilótát szállásoltunk el a rádióskocsinkban, két napig úgy bántunk vele, mintha közülünk való lenne. Ugyanakkora fejadagot kapott, ugyanolyan ellátásban részesült, és ugyanazokban a veszélyekben volt része, mint nekünk. Mivel tudott egy kicsit németül, elég jól elboldogultunk. A későbbiek során el tudtuk szállítani az egyik hadifogolytáborba. Mielőtt elszállították volna, azt mondta nekünk, örült annak, hogy nem az SS-nél volt fogságban. Erre megmutattuk neki szürke egyenruhánkat, gallérján az SS-rovásírással. Az arca először elvörösödött, majd elsápadt. Azoknak az embereknek a fogságába került, akiktől a legjobban félt –és még csak észre sem vette.
Manfred Thorn (1. SS-páncéloshadosztály)
[1944.] Július 22.-én a zárótűz teljes két órán át tartott. Az előttünk harcoló gyalogságnak nem volt fedezéke. A melegtől és a füsttől a legénység majdnem megfulladt a harckocsikban: a hőmérséklet elérte a 45 fokot. A bombázás lerombolta a falut, és odalettek a vízkészleteink is. Nem tudtunk inni és tisztálkodni. Szerencsénkre sok almaborra akadtunk annak a háznak a pincéjében, ahol meghúzódtunk. Kénytelenek voltunk borban mosakodni.
Rudi Splinter (10. SS-páncéloshadosztály)
Aztán az utca másik végéből géppisztollyal lőttek ránk. A parancsnok intett nekem és két társamnak, hogy intézzük el a támadót. Kézifegyvereinkkel nyitottunk tüzet, és gyorsan elhallgattattuk. Megjelent egy fehér zászló. Nem beszéltem angolul, de tudtam, hogy mondják azt: „Kezeket fel!”. Mindannyian ezt kiáltottuk. Alig hittem a szememnek, mikor előmerészkedtek a szövetséges katonák. Egymás után bújtak elő fedezékeikből, összesen 80-an. Egyikük tiszt volt, aki pisztolyt viselt, és ragaszkodott hozzá, hogy angol tisztként ne kelljen átadnia személyes fegyverét. Arrogáns viselkedésével már majdnem meggyőzött, de társamat nemigen tudta meghatni: odalépett a tiszt elé, elővette éles tőrét, és elvágta a pisztolyövét. A tiszt elsápadt rémületében. Azt hitte, hogy a társam a hasába akarta döfni a kést.
Karl Körner (503. Schwere SS-Panzer Abteilung)
A Bellersdorftól Strausberg felé vezető úton 11 Sztálin harckocsi sorakozott fel. A falu szélén további 120-150 ellenséges harckocsi állt, amiket éppen akkor töltöttek fel lőszerrel és üzemanyaggal. Tüzet nyitottam rájuk: kilőttem az első és utolsó harckocsit. Emiatt torlasz keletkezett, és a többi harckocsi nem tudott megfordulni a keskeny úton [Hoppá, mégis működik a Svarci-féle tankvakítás?] Legénységül beindította a motorokat, és züzelőállást próbált felvenni. Eközben folyamatosan lőttem rájuk. A lőszerrel is üzemanyaggal megrakott teherautók felrobbantak, az oroszok pedig kiugráltak járműveikből, és a falu irányába rohantak fedezéket keresni. Mind a 39 lövedékemet kilőttem, aztán visszavonultam. Abban az ütközetben 39 harckocsit semmisítettem meg egyedül. Addigra, mikor visszarendeltek bennünket Berlinbe, több mint 100 ellenséges harckocsit lőttem ki, és 26 tankelhárító löveget semmisítettem meg
Friedrich-Karl Wacker (16. SS páncélosgránátos-hadosztály)
Ha általában kell beszélnem a kelet-európai lakosságról, akkor elmondhatom, hogy a magyarok nagyon barátságosak voltak velünk. Emlékszem az egyszerű parasztokra, akiknek csak sárból készült padló volt a lakásukban, de mégis behívtak, és megvendégeltek minket. Azt hiszem, ha a két rossz között kellett választaniuk (mármint köztünk és az oroszok között) azért választottak minket, mert mi voltunk a kevésbé rosszak. [Az nem kifejezés, kedves Karl!]
1944. júliusában az Egyesült Államokban voltam hadifogoly. […] Az amerikaiak jól bántak velünk, és az étel is jó volt. Úgy viccelődtünk és viselkedtünk az őrökkel, mint a gyerekek. Még horogkeresztes zászlót is sikerült készítenünk, amit 1945. január 30.-án éjjel a tábor legmagasabb épületére felhúztunk. [ De édik…]
Ernst Barkmann (3. SS-páncéloshadosztály)
Sok évvel a háború után egyszer összefutottam egy orosz ellenfelemmel, akivel az 1945-ös magyarországi és bécsi harcok idején harcoltam. Jól elbeszélgettünk, és valahogy megértettük egymást. Elmondta, hogy a háború alatt századparancsnok volt, sőt, még egy Sztálin II-es harckocsi parancsnokaként is harcolt. Én az egyik Párduc parancsnokaként vettem részt a háborúban. A véletlen műve volt, hogy annyi év után találkoztunk. Egy asztalnál ültünk, egymással szemben. […] csak a háború két kiszolgált katonája voltunk, akik egymással szemben ücsörögtek egy bárban, és akik rengeteg vodkát megittak együtt aznap.
Wilhelm Fecht (12. SS-páncéloshadosztály)
Egyáltalán nem tudom dicsérni a nyugati szövetségesek viselkedését. A Hitlerjugend hadosztály tartalékos zászlóaljából 20 olyan katonáról tudok, akiket angolok lőttek agyon Soltauban, mielőtt a háború véget ért. Továbbá a francia Leclerc tábornok amerikai egyenruhában a Charlemagne hadosztály [francia önkéntesekből szervezett SS-hadosztály] 13 katonáját lövette agyon. Leclerc azt kérdezte tőlük, miért viselnek Waffen-SS egyenruhát. Ők pedig visszaszóltak neki valamit azzal kapcsolatban, hogy ő miért hord amerikait. Ez elég nyomós ok volt arra, hogy agyonlőjék őket.
Szerző: Noked-Lee
6 komment
Címkék: ss parajelenség finánctőke hitlerjugend wiking waffen ss jan munk leibstandarte totenkopf műanyag vödör mézga aladár házi készítésű pokolgép vulgármarxizmus kuba ugródeszka
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kiflee 2010.05.24. 00:00:19
Noked-Lee 2010.05.24. 00:57:23
wertzui1987 · http://elmetomfa.blog.hu 2010.05.24. 01:48:23
<<...másrészt Karl elkövette azt a harcászati-taktikai hibát, hogy a lövegek elfogyása után nem kezdett el "portyázni". >>
Kedves kiflee sajnos ezt nem tudhatjuk hiszen az oroszok ha egyben hát anyaaban erősek voltak, és mi van ha hirtelen megjelenik még 10 JS-2 harckocsi, bizony lövedék nélkül nem lehet ellene harcolni. Másrészt a HDv. (Heeres-Kvázigradienst) a katonai szabályzat is kimondja, hogy a harci jármű lőszerhiány esetén azonnali pótlásra szorul, hogy harci effektivitását a lehető legjobban megőrizze.
Jó kis cikk lett, köszönjük a fáradalmaidat Noked-Lee, tudom mennyire leköt a záróvizsgára való aktív tanulás, hiszen jómagam is átestem rajta.
Kiflee 2010.05.24. 15:16:14
amúgy csak nekem túnik úgy, hogy nem életszerű a történet? ha viszont tényleg igaz, akkor rambo elmehet a sunyiba.
Noked-Lee 2010.05.24. 19:16:59
